Visszaemlékezéseim

Visszaemlékezés

Pályaválasztás. Hogyan lettem tanár ?

Hatvannyolc év iskolában, és még nem ért véget. Úgy látszik erre ítéltettem.

Szegváron az úgynevezett Külsõ iskolában születtem, ahol apám iskolaszolga volt. Az elemi elsõ négy osztályát itt végeztem, Agócs Anna tanító néni vezetett be a betûvetés tudományába. Nagyon hálás voltam kedvességéért, szeretetéért, ahogyan velünk törõdött, oktatott minket. Mi még palatáblát használtunk, rajta egy madzagon lógó rongydarabbal, és egy palavesszõt. Egyszerûés könnyû volt a felszerelésünk. Elgondolkodva figyelem a ma elsõ osztályosok 5-6 kg –os hátizsákjait, oktatásunk korszerûsödésének ezt a torz vonását.
Ötödik osztálytól a Központi iskolába kerülve, elsõ alanyai lettünk a bevezetett általános
iskolai képzésnek Gondolom sok problémát okozhatott tanítóinknak az új típusú oktatásra való átállás, és még a tetejébe mi sem voltunk angyalok. 1945-öt írtak ekkor.

A Külsõ iskola elotti árokparton szinte minden délután összegyûlt gyerekseregben rúgtam az általunk varrott rongylabdát mezítláb, amíg jó idõ volt iskolába is így jártunk. A mai fiatalok elõtt ez érthetetlen, de a cipõk a hideg idõkre maradtak. Árokparti gyülekezõ helyünkön terveztük kalandjainkat, köztük a megvalósított Attila koporsójának keresését. Ennek leírásáért kaptam késobb gimnáziumban az elsõ komoly dicséretet.

A tanulással sosem volt gondom. Általános iskola nyolcadik osztályát befejezve, mint legjobb tanulmányi eredményt elért tanulónak, különbözo dicséretek mellett a Kendergyár dolgozói által összegyujtött tíz forint jutalom is járt. Ez akkor jelentosebb összegnek számított, ha jól emlékszem apám hosszú ideig csak az egy szobás szolgálati lakásért dolgozott, amihez késõbb huszonhat forint bért is kapott. Bár nagyon szegények voltak, részben tanáraim rábeszélésére tanultam tovább Szentesen, a Horváth Mihály Gimnáziumban.
Egy évig a szentesi kollégium díjmentes lakója voltam. Sajnos a kollégiumot áthelyezték Hódmezõvásárhelyre, így lettem sok társammal együtt bejáró. Akkor még nem volt autóbuszjárat, a vonaton különszakasz a bejáróknak. Piacos napokon alig fértünk föl a vonatra, néha tán nem is akartunk, vagy éppen gyalog tettük meg a Szegvár- Szentes közti 7-8 km-es távolságot egy jó meccs miatt.
Engem a természettudományok érdekeltek, mégis Nagyajtósi tanár úr vezette magyar szakkörbe jártam, ahol remek értékeléseket, vitákat folytattunk egy-egy irodalmi alkotásról. Nagyszerûek voltak ezek a foglalkozások. Megtanultunk értelmesen vitatkozni, ahol nem a hangoskodás, hanem mindig a jó érvelés diadalmaskodott.
Jeles érettségi bizonyítvány után ismét felmerült a hogyan tovább kérdése. Szüleim segíteni nem tudtak, nagyon alaposan meg kellett fontolnom az egyetemre való jelentkezést.

A képen: ÉDESANYÁNKKAL a kertben. Bár a megélhetés keresése és a háború, elég gyorsan szétszórt bennünket, gyerekeket, öt fiút, és egy lányt, a MAMA volt az összetartó erõ, a végtelenül szeretõ igazságos bíró, a bennünket éltetõ csodálatos anya.

A mi generációnk egzisztenciális problémái mellé a történelem is besegített. Tíz éves voltam, mikor a második világháború véget ért. Negyedéves egyetemistaként éltem át az 1956-os eseményeket. Mivel szüleim rákos betegségben meghaltak/1954 és 1958/, gyakorlatilag minden támogatás nélkül kellett a továbbtanulás feltételeit megteremtenem. A tervezett mérnöki, vagy orvosi pálya nem jöhetett számításba, helyettük az akkor gyorsan jövedelmezõ vasutas forgalmista szakma tunt a legkedvezobbnek. De tanáraim unszolására végül a JATE fizikus szakára adtam be jelentkezési lapomat. Azért ide, mert ezt a tárgyat szerettem legjobban, és nem akartam tanár lenni. Nagyon kedves biológia tanárunk Derzsi Kovács Jenõ gyakran mondogatta ézõs tájszólásával, “gyerékék minden légyeték csak tanár né ”. Pontosan nem értettem, de hittem neki, mert tiszteltem és szerettem. A sors fintora, hogy a JATE-re ugyan felvettek, de fiz-mat tanári szakra. A kapott maximális szociális segély döntött, mert akkor abból szûken, de meg lehetett élni.

Egyetemi éveim alatt is ugyanúgy mint korábban, a sport és tanulás töltötte ki idomet. Ez nagyon fontos volt életemben, mert a sport szívóssá, küzdoképessé tett, késõbb pedig nagyon sok lehetõséget adott a tanítványaimmal való szoros kapcsolattartásra. Kedvencem volt a foci, negyedéves koromban többször bekerültem az egyetemi válogatottba, de nagyon szerettem az asztaliteniszt, a szertornát és nagyon szívesen sakkoztam alapfokú versenyeken. Ajánlatot is kaptam az akkor Haladás néven szereplo NB I–es egyetemi csapattól átigazolásra indulásként a tartalékok közé, de inkább maradtam hetenként hazajárva a kis szegvári járási csapatba. Nagyon sok szál kötött ide, de voltak akik igyekeztek ezeket elvagdosni, célozgatva szüleim szerencsétlen körülményeire.

Az egyetemi évek után saját kérésemre szülõfalumba Szegvárra kerültem, általános iskolába tanítani. Szerettem ezt a falut, mindig azt mondtam, itt van a „világ közepe”. Itt kezdtem tanulni azt a mesterséget, amire az egyetem nem tanított, és úgy gondolom jó tanulónak bizonyultam. Itt tapasztaltam elõször, hogy nagyszeru dolgokat csinálhatok tanítványaimmal, ha megértem oket, megismerem gondjaikat, problémáikat. Nagyon furcsán hangzik, de én, aki nem akartam tanár lenni alig vártam az évközi tanítási szünetek végét, hogy újra együtt lehessek tanítványaimmal. Együtt dolgoztunk, hogy a nyári kirándulásaink költségeit elõteremtsük, de ez így volt a játékban, sportban, és a tanulásban is. Képesek voltunk nagyon nagy munkával az iskola udvarán szabadtéri színpadot építeni, és a rossz idõ miatt még a nézõtér fölé sátrat is húztunk.
Fantasztikus volt látni a gyerekek szorgalmas munkáját, érezni az együttdolgozás örömét, és tudni, hogy tanulmányi moráljuk fokozatosan javul. Itt kezdtem igazán tanulni ezt a nagyon sok buktatót, de legalább annyi örömet is hozó göröngyös pályát. Utólag átgondolva valahol itt alakulhatott ki bennem az a késõbbi dolgaimat irányító elgondolás, ha már tanár lettem próbáljak mindent megtenni, hogy én is, de a többi kollégám is vegye észre egy-egy gyerekben bujkáló adottságokat, és amennyire lehet, segítsük annak kibontakoztatását.
Hiszem és vallom, minden gyerekben van valami adottság, nevezzük tehetségnek, amit fejleszteni kell, mert meghatározó lehet további életében.

Pedagógus házaspárnál a már akkor is szokványos lakásproblémák miatt, feleségemmel Csongrádra költöztünk, és egy évet az akkori Szabadság téri ált. iskolában tanítottunk. Nagyon jól éreztük itt magunkat, de 1960-ban megkérdezésem nélkül, népgazdasági érdekre hivatkozva áthelyeztek a Csongrádi Batsányi János Gimnáziumba. Mint fõ fizika szakost igyekeztek bõséggel ellátni fizika órákkal, mert nemcsak nálunk, de késõbb szakfelügyelõi munkám során /1978-1989/ között, gyakran tapasztaltam, a szaktanárok mennyire igyekszenek szabadulni ezektõl az óráktól.

Engem különösen a kísérletezõ munka érdekelt. Délutánonként a szertár volt az „otthonom”, megismertem felszerelésünket, és egyre több saját készítésû eszközzel gyarapodtunk. Öröm volt itt dolgoznom, de ami különösen fontos volt, a családom ezt megértette, és amennyire lehetséges volt segítették munkámat.
Egyre jobban sikerült színesebbé, érdekessé tenni óráimat, ami az eredményességben is kezdett mutatkozni. Késobb szakfelügyeleti munkám során a hozzám tartozó tanároknak, elsõsorban ezen a területen próbáltam segíteni. Két évig vezettem iskolánkban a megyénk tanárainak továbbképzést a kísérletezõ munkáról, két évig pedig a feladatmegoldás módszereirõl.

Iskolánk 1970-ben ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját. Néhány kollégánk gondos kutatómunka után, megírta az iskola történetét, bemutatva a félévszázados változásokat, a fejlesztésre irányuló törekvéseket, felsorolták a szaktárgyankénti kiemelkedõ eredményeket.
Ezek összességükben tartalmas munkát tártak fel, ami a fizikatanítás szempontjából is tanulságosnak bizonyult. Kissé szégyenkezve kellett látnunk, hogy ötven év alatt fizikából egyetlen Kömal /Középiskolai Matematikai Lapok Fizika Rovata / dicséret született. Ez a tény változást sürgetett, amihez kedvezõ lehetõséget kínált, az 1968/69-es tanévben indított fizika tagozat. Nálunk ez kockázatos vállalkozásnak tunt, mert két párhuzamos osztálynál több csak elvétve indult, ezért kis létszámból kellett aktív természettudományi csoportot kialakítani. Szakfelügyelõnk is kétkedéssel fogadta elképzelésünket, õszintén megmondta, nem hisz a sikerben. Szakosított tantervû osztályok indítását csak olyan iskolákban látták indokoltnak, ahol legalább négy-öt párhuzamos osztály indítására volt lehetoség.
Kitaposott ösvény nem létezett, elképzelések világát kellet realitássá változtatni. Próbálkozásaim voltak, talán ma is csak azok, de munkánk sok szép eredménye bizonyította, vállalkozásunk nem volt hiábavaló.

Munkám a tehetséggondozásban.
Nyomasztó felelosséggel kezdtem a felkészülést. Nem volt aktív munkaközösségünk, tapasztalatlan voltam a tehetséggondozás területén. Leginkább abban bízhattam, hogy olyan kiváló matematikusok tanítottak ezekben az osztályokban, mint Szabó Katalin, Fehér József, és Szurgent János, akik segítségével gyakran anyagrészeket átcsoportosítottunk, adott esetben a szükséges matematikai kiegészítések tanítására is vállalkoztak. Pl. Fehér József az integrál és differenciál számítás mellett, egyszerûbb differenciál egyenletek megoldásának tanítására is vállalkozott szakköri munka keretében.
Több év tapasztalatai alapján alakult ki, mit kell tennem, ha eredményesek akarunk lenni, esetleg jobbak, mint megyénk nagy iskolái.
Ezek a következõk voltak:
- Az érdeklõdés felkeltése, gondolatok ébresztése, vitaszellem alakítása.
- Legjobb tanítványaimnak nagyobb szabadságot adtam. Órákon foglalkozhattak kiegészítõ anyagrészekkel, versenyproblémákkal, és csak akkor kapcsolódtak be az órai munkába, amikor az számukra fontos új anyagot tartalmazott, vagy az osztály érdeke úgy kívánta.
- Szakköri foglalkozásaink programját olyanná kellett tenni, hogy bepillantást adjon a természettudományos kutatásba, ennek lehetõségeit feltárja, fejlessze az elõadó és vitakészséget.
Nyilvánvaló volt, hogy az elõzõek csak a KÖMAL pontversenyeken való aktív részvétellel képzelhetõk el, csak így remélhettünk valamilyen eredményt tanulmányi versenyeken.
Fontos feladat volt a tananyaghoz kapcsolódó érdeklõdést felkeltõ demonstrációs elõadások szervezése. Egy vidéki iskola tanulói nem juthatnak el olyan kiváló elõadásokra, amelyekre a szegedi, pesti, vagy debreceni gimnazistáknak lehetõségük volt és van. Szerencsénkre nagyon jó kapcsolatunk volt mindig a Megyei Eötvös Társulattal, (10 évig magam is megyei elnökségi tag voltam ) és mindig számíthattam a JATE Fizika Tanszékének munkatársaira, késõbb pedig különbözõ egyetemeken végzett tanítványaimra.

Meghívott elõadók voltak iskolánkban :

Dr. Pintér Ferenc kandidátus, a Szegedi Kisérleti Fizika Intézet docense, majd
a Juhász Gy.Fõiskola tanszékvezetoje /5/,

Dr. Lang János adjunktus, a Sz.Kis.Fiz. Intézet munkatársa /3/,
Ronyec József szakfelügyelõ /1/,
Dr. Gáti László docens, a Sz. Kis.Fiz.Intézet munkatársa /3/,
Dr.Sárkány Béla adjunktus ” ” /3/,
Dr. Márky-Zay János a Hódmezõvásárhelyi Kossuth Zsuzsa
Szakközépiskola tanára /1/,
Dr.Molnár Miklós adjunktus a Sz.Kis. Fiz. Intézet munkatársa /1/,
Dr.Szatmáry Károly a Sz.Kis. Fiz. Intézet csillagásza /1/,
Dr. Kozma László kandidátus, a Sz. Kis.Fiz Intézet, majd a Pécsi
Tudomány Egyetem professzora /1/,
Dr.Sárkány Béla adjunktus a Sz.Kis.Fiz. Intézet munkatársa /2/.

Volt tanítványaink közül:
Kása Zoltán egyetemi hallgatóként, késobb a MEDICOR kutató
villamosmérnökeként,/ma az USA-ban dolgozik/ /2/
Dr.Pintér Ferenc egyetemi hallgatóként, késobb alkalmazott
matematikusként /3/,
Dr. Bari Ferenc egyetemi hallgatóként, késobb mint a SZTE
professzora /3/,
Dr. Mester János egyetemi hallgatóként, majd mint a hamburgi
orvosi egyetemének professzora /2/,

Dr. Dóbé Sándor egyetemi tanárként /1/,
Dr. Faragó Béla egyetemi hallgatóként, majd mint a Grenoblei
Laue- Langevin Intézet atomfizikusa /3/,
Blázsik Zoltán egyetemi hallgatóként, majd alkalmazott
matematikusként, mint a SZETE Bólyai
Intézetének munkatársa /3/,
Dr. Rosta László a KFKI osztályvezetojeként /2/,
Dr. Szabó László egyetemi hallgatóként, majd mint a Bolyai
Intézet docense /3/,
Gulyás Ferenc egyetemi villamosmérnök hallgatóként /1/,
Kókai László villamosmérnökként szertárunk fejlesztésében
nyújtott segítséget,
Bernáth Róbert villamosmérnökként, ”
Kisvárdai László egyetemi hallgatóként, majd villamosmérnökként
/2 /,
Kátai Kamilla egyetemi hallgatóként tanári továbbképzésen
segítette munkámat /1/,
Tóth Sándor gimnazistaként, majd egyetemi hallgatóként, /2/
alkalommal tartott eloadást.
Különösen nagy segítséget jelentett volt tanítványaink elõadásai. Közvetlenségük, munkájuk eredményessége, ragaszkodásuk volt iskolájukhoz rendkívüli motivációval bírt, amit munkám során mindig kihasználtam.
Ezek mellett igyekeztem minél gyakrabban nyilvános szakköri foglakozást tartani, egy-egy érdekes témát feldolgozni, feladatot keresni, ötletet adni a legjobban dolgozó tanulóknak.
,
Nagyon sikeres volt az a próbálkozásom, hogy a Kömalban eredményesen dolgozó idõsebb tanítványaimat bevontam a szakköri munka vezetésébe. Azokkal a fiatalabb érdeklõdõ tanulókkal foglalkoztak, akiknek hivatalosan, pénzügyi okok miatt még nem engedélyeztek szakkört. Rendkívül ötletesen, ügyesen vezették a foglalkozásokat, közülük Pintér Ferenc ma kiváló matematikus, Bari Ferenc ma Szegeden, Mester János pedig Hamburgban egyetemi tanár. Hogy egyáltalán elindult a versenyekre való felkészülés, és egyre többen foglalkoztak fizikai ismereteik bõvítésével, elmélyítésével, nekik is köszönhetem.
Munkánk eredményessége a tagozat beindulása után három évvel már mutatkozott. A Kömalban volt 2. helyezettünk, egy év múlva pedig már hárman voltak az OKTV, /Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny/ döntõjében. /Ketten az elsõ tíz között, egy pedig miniszteri dicsérettel végzett. / Az elsõ tíz helyezett felvételi nélkül került be az általa megjelölt egyetemre.
Több év tapasztalata meggyõzött arról, hogy a tanulók képességeinek feltárásához, tudásának gyarapításához, véleményalkotásuk fejlesztéséhez, reális döntések kialakításához óriási segítség a versenyfeladatokkal való foglalkozás. Jelenti az ismeretanyag állandó felújítását, a szakmai könyvek tervszerû tanulmányozását, a folyamatos önképzést, felkészülést a különbözõ tanulmányi versenyekre, és ezeken az erõpróbákon tudásuk másokkal való összehasonlítását. Ez egyben a tanuló tudásának önkontrollja is, hiányosságokat tárhat fel, visszavethet, megtorpanást okozhat, de a sikeres munka hatása mindig új erõt ad.
A tanár dolga, hogy ennek a folyamatnak minden mozzanatára odafigyeljen. Vállalni kell az állandó irányítást. Nálam ez azt jelentette, hogy bármikor, szünetekben vagy délután, otthon vagy az iskolában fölkereshettek, ha valamilyen problémával nem boldogultak. Tudnom kellett, mikor van szükség biztatásra, mennyi segítséget adjak, milyen szakkönyveket ajánljak, hogy lendületük, akarásuk megmaradjon, és a pillanatnyi kudarc ne törje le oket.
Utólag visszagondolva azt hiszem ez volt munkám legnehezebb része. Ezek természetesen túlnõnek egy szaktanár mindennapi kötelességén. Senki nem kéri számon elmulasztásukat. Még nem találták ki a tehetséggondozás mértékét, amire kötelezhetõ egy szaktanár. Ezt csak szenvedélyesen, megszállottsággal lehet csinálni, amely elvezet az együttdolgozás sok-sok öröméhez.
Én úgy gondolom, az ilyenféle együttmuködésbol alakulhat ki az a tanár-diák viszony, amit én eszményinek hittem és hiszek. Kikapcsolódásban, szórakozásban is gyakran együtt voltunk. Sportvetélkedõkön, játékos klubdélutánokon örömmel közremûködtem. Még ma is hallom két tagozatos osztályunk kosárlabda mérkõzését kísérõ tomboló biztatást. Mindig szívesen emlékszem izgalmas focimeccseink hangulatára, kirándulásaink sok-sok élményére, tanulmányi versenyekre való utazásaink kalandos történeteire, amelyekrõl sok fényképet, leírást õrzök.

Ezek emléke él bennünk ma is, az évenként megszervezett matematikus–fizikus találkozókon, amelyeken kemény sportmérkõzéseket kellemes szalonna, vagy flekkensütés követ, közben visszaemlékezve a régi idõkre, és egy-egy kutatómunka eredményeire.

Tanítványaim, bár sokat tanultak, meggyõzõdésem, hogy kiegyensúlyozott harmonikus egyéniségek voltak, akik nem beszéltek túlterhelésrõl, annak ellenére, hogy mindent megtettek a választott pályán való sikeres szereplésért.
Részt vettek szinte minden országos és nemzetközi fizikaversenyen (Diákolimpia, OKTV, Vermes Miklós, Mikola Sándor, Zemplén Gyõzõ, Eötvös Lóránd, Budó Ágoston Fizikaverseny ).

A Vermes verseny kivételével, ott csak negyedik, de a többin sok helyezés mellett, elsõ helyezéseink is voltak. Kömal dicséreteink meghaladták a nyolcvanat, ötvenhárom alkalommal jelent meg tanítványaim munkája a Kömalban. A minisztérium 1988-ban kiadott tájékoztatója alapján 15 év alatti tanulmányi versenyeken elért eredményeink alapján, a vidék gimnáziumai közül, a második helyre sorolta iskolánkat.(Eredménylista mellékelve.)

Mindezek ellenére a tantestületben gyakran voltak éles vitáink. Foleg azokkal, akik csak annyit értettek az egészbõl, hogy a tagozatos osztályokban egyszerû a tanár dolga. „Könnyû ott tanítani”, hiszen a tanulók többsége úgyis eléri az ötös szintet, hangoztatták. Ha ilyen osztályt kaptak, csak a jó osztályátlag elérése volt a céljuk. Nem vették tudomásul, hogy a szaktárgyon belül a tanulók képességeihez mért lehetõségek feltárása, ez irányban való ösztönzés a tanár legfontosabb feladata. Olyan dolgok ezek, amelyek teljesítésének tartalmi mélysége csak a szaktanár lelkiismeretén múlik, mert nincs megszabott, ellenõrizhetõ mértéke a munkaköri leírásban. De vitatkozni kellett jó szándékú, becsületesen dolgozó, az iskola érdekeit a maguk módján védõ pedagógusokkal is, akik nevelési szempontokra hivatkozva ellenezték a tagozatos osztályok indítását.
Mi nem a korszerûsítés, az esetleges hibák kijavítása ellen érveltünk, de egy alapvetõen jól mûködõ rendszert felrúgni, teljesen megszüntetni nagyon nagy hiba volt.
Surányi Péter, Amerikában élõ professzor írásából idézek, „Ami mûködik, azt ne próbáld megjavítani. A matematikus vagy fizikus érti az elvet amit a mondás tartalmaz , a termodinamika második fõtételét. "Minden mûködõ rendszerbe történõ beavatkozás növeli a rendezetlenséget. Ha ennek irányát elvétik, a káosz felé sodródhatunk.”
Végül gyõztek az ellenérvek, melyeket alátámasztott az akkori pedagógia tanszék néhány munkatársának nyilatkozata, „nincs szükség elitképzésre”, vagy „oktatásunk leglátványosabb zsákutcája az ilyen jellegû képzés”. Ma már mindent megtesznek, hogy éppen ilyen képzések legyenek.
Ezzel kapcsolatban született meg meglehetõsen sok vitát kiváltó írásom:

Középszer kontra tehetséggondozás.

Lényeg az, nálunk értelmetlenül megszüntettek egy kiválóan muködõ képzési formát, aminek fennmaradásáért az úgynevezett „nagy iskolák” mindent megtettek, és különbözõ indokokkal ma is fenntartják.

Sajnos a sok korszerûsítési törekvés, a túlterhelés vélt megoldása azt eredményezte, hogy a természettudományos képzés iskoláinkban egyre jobban háttérbe szorult. A tanárképzés tragikussá vált. Tisztelet a néhány kivételnek, de azok jelentkeznek tanári pályára, akik máshová nem kerülhettek. Számot kellene vetni ezekkel a jelzésekkel. Európához való csatlakozásunk nem csak a jól-rosszul megtanult idegen nyelveken múlik, nagyon fontos lesz, hogy jól felkészült mûszaki gárda álljon a gazdaságunk mögött. Eljutottunk oda, hogy megszületett az elsõ UFO-per, nyilvánosan ostobának lehet nevezni akadémikusokat, kiváló fizikusokat, mert nem hisznek a parajelenségekben, az intelligens gömbök létezésében. Sajnos ezek oktatásunkat is minõsítik, hiszen a ma iskolájában a természettudományi képzés áll a legalacsonyabb szinten.

Szucsán András